A modern futball szabályai

1. Alapszabályok

A modern futball alapszabályait 1870-ben fektette le a Sheffield Association. Ezek több módosításon estek át az évtizedek során, a legfontosabbak ma egy 1938-as szabálymódosítás szerint értelmezendõk, amelyet a Football International Association Board, a FIFA játékvezetõi testülete fektetett le. Ez a grémium a szövetségtõl teljesen független testület, semmilyen módosítást nem lehet hozni a szabályokban anélkül, hogy a Board rá ne mondja az áment. A testületet alapvetõen konzervatívnak tartják, de a futball érdekeit hatásosan képviseli.

A pálya mérete

A pálya hossza 120-90 méter lehet – két egyenlõ méretû térfélre osztva – nemzetközi mérkõzésen 110-100. Szélessége 90-45 méter, nemzetközi mérkõzésen 75-64 méter. A népszerûen 16-osnak nevezett bûntetõ területnek 16,50 méterre kell lennie az alapvonaltól, és a gólvonaltól, a büntetõpontnak pedig 11 méterre. 9,15 méter az átmérõje a kezdõkörnek és a 16-os elõtti félkörnek. Az alapvonalat, az oldalvonalat, a gólvonalat, a kezdõkört, a 16-os elõtti körszeletet, valamint a büntetõpontot fehér mészporral jelölik meg.

A kapu belsõ szélessége: 7,32 méter. A kapu elõtti tér a gólvonaltól 5,50 méterre kezdõdik. (“öt és feles”). A kapu belsõ magassága 2,44 méter. A kapufákat és a felsõ lécet háló fogja össze.

A szögletzászlók magassága 1,5 méter. A szögletek negyedkörének átmérõje 1 méter. A vonalak és kapufák vastagsága maximum 0,12 méter lehet.

A FIFA és az UEFA nemzetközi mérkõzésre csak valódi füvet, illetve gyeptéglával beültetett pályát fogad el. A mûfû elsõsorban az Egyesült Államokban hódított, – Angliában csupán a Queens Park Rangers pályáján kísérleteztek vele – de az 1994-es vb-re kicserélték valódi fûre a mûfüves pályákat is. A stadionok többnyire nem fedettek, csak a nézõtér-rész, bár például a detroiti stadion, amelyet az 1994. évi világbajnokságon használtak, teljesen fedett. A nyitott fedettségi lehetõséget a legjobban a müncheni Olimpiai Stadionban, a torniói Stadio delle Alpiban, illetve a bécsi Práterben használták ki – a nézõk szinte óriás sportcsarnokban érezhetik magukat. A legmodernebb stadionokban a pálya alá fûtõrendszert építettek, így az esõ után is hamar száraz talaj várhatja a játékosokat. Edzõpályák esetében nálunk még használnak salakpályákat.

Számos stadiont eleve csak futballra szánnak, így ezeknél rögtön a pálya széle után kezdõdik a nézõtér. A pályák nagy része körül azonban ma is van futópálya, mint például a Népstadionban, vagy a római Olimpiai Stadionban.

Bár nem kötelezõ, kívánatos a világítás azokban a stadionokban, ahol nemzetközi mérkõzéseket játszanak.

A labda

Kerülete 68-71 centiméter, súlya 396-453 gramm. Színe a játékvezetõ döntése szerinti. Korábban egyszínû, fõleg fehér, a 70-es évektõl már alapszíntõl elütõ színû hatszögekkel borított. A jövõben minden hivatalos mérkõzést csak a FIFA által jóváhagyott típusú labdával lehet játszani. Tartaléklabdák nélkül nem szabad mérkõzést elkezdeni. Ezeket az oldalvonal mellett kell elhelyezni.

A játékosok

Egy csapatból tizenegy játékos lehet egyszerre a pályán: egy kapus, 10 mezõnyjátékos. Rossz csere esetén (ha többen vannak, mint tizenegyen az egyik csapatban) kiállítással sújtható a vétkezõ csapat. Hét játékosnál kevesebb egyik csapatban sem lehet a pályán. Tehát, ha sérülések, vagy kiállítások miatt az egyik csapatból 5 játékos hiányzik, a találkozót le kell fújni. Egy meccs viszont elvileg elkezdhetõ akkor is, ha valamelyik csapat nem tudja kiállítani a 11 játékost, gyakorlatilag azonban erre nemigen van példa.

A kapus 1871 óta kézzel is megfoghatja a labdát, végig a saját térfelén. 1901 óta lehet támadni az 5 és felesen kívül. 1913-tól a kapus már csak a 16-oson belül foghatja meg kézzel a labdát.

1958 óta a Football International Association Board engedélyezi, hogy a sérült játékosokat lecserélhessék. Világbajnokságokon 1970 óta lehet cserélni – két mezõnyjátékost, vagy egy kapust, egy mezõnyjátékost. (1966-ban az olaszok az Észak-Korea elleni balszerencsés meccset 45 percig 10 emberrel játszották Bulgarelli sérülése miatt). Az 1994-es vb-tõl két mezõnyjátékost és kapust is lehet cserélni. 1995-tõl a három csere posztoktól független. A szabályok elvben lehetõvé teszik, hogy egy csapat kapus helyett 11. mezõnyjátékost küldjön a pályára.

A lecserélt játékosoknak korábban be kellett menniük az öltözõbe, a 90-es évektõl azonban már leülhetnek a kispadra. Csak a kiállítottaknak kell elhagyniuk a pályát és a kispadot is. Kapus kiállítása, vagy sérülése esetén – megfelelõ csere hiányában – beállhat mezõnyjátékos is védeni, természetesen kapusmezt kell felhúznia.

A játékosokat általában 1-tõl 11-ig számozzák a kezdõcsapatban. A számokat jól láthatóan kell feltüntetni a mez hátán. Az elmúlt évtizedben – fõleg a vb-ken – bevezették, hogy a mellen, sõt a nadrágon is szerepel a szám. A hagyományok szerint az 1-es a kapus, 2-tõl 4-ig védõk, 5-ös és a 6-os fedezet, 7-tõl 11-ig csatárok. A klasszikus formációk felbomlása után felborult ez a számrendszer is, egy idõben az edzõk valóságos számháborút viseltek, ezzel próbálván taktikai trükköket elleplezni. Ma már ennek nincsen jelentõsége. Nagy nemzetközi tornákon és számos nemzeti bajnokságban már bevezették, hogy a játékosok nevüket is viseljék a mezük hátán, ahogyan ez a kosárlabdában, vagy a jégkorongban régóta szokás.

Nagy nemzetközi tornákon általában állandó számok vannak a keretben 1-tõl 22-ig. Több bajnokságban teljesen felszabadították a számokat, szintén a kosárlabda vagy a jégkorong mintájára, és ezek a számok állandóak minden csapatnál. Legutóbb Olaszországban vezették be ezt a rendszert. A 70-es évek közepén rövid ideig Magyarországon is alkalmazták.

A felszerelés

A kapusmeznek eltérõ színûnek kell lennie a mezõnyjátékosok mezétõl. Évtizedekig feketében védtek a kapusok, a 70-es évek elejétõl váltak általánossá a szines mezek, napjaink rikító kapusmezeinek elõdei. Fogalommá vált az olasz Dino Zoff acélszürke, vagy a német Sepp Maier acélkék meze. A kapusok öltözékének immár nélkülözhetetlen tartozéka a kesztyû, és – nap ellen – hordhatnak ellenzõs sapkát is.

A felszerelés része a rövid nadrág – kapusoknak az elmúlt évtizedben már engedélyezték a hosszú melegítõnadrágot is. A mezõnyjátékosok nem vehetnek fel a futballnadrágnál hosszabb, attól eltérö színû alsót, de harisnyanadrágot bármikor húzhatnak, akárcsak kesztyût (a 80-as évek elején a Benfica irányítója, Alves télen-nyáron fekete kesztyût húzott), – sportszár (alatta sípcsontvédõ), és futballcipõ. A régi idõkben tiltották a fémstoplit a cipõk talpán, ma már engedélyezett, de a játékvezetõnek kötelessége a mérkõzés elõtt, illetve a tartalékjátékvezetõnek a cserék pályára lépésekor ellenõrízni, hogy nem okozhatnak-e e kapaszkodók sérülést az ellenfélnek. Tehát nem engedik a pályára azokat, akik esetleg “kihegyezik” stoplijaikat. Régebben sok neves csatár játszott letûrt sportszárral, sípcsontvédõ nélkül (Sivori, Farkas), a sérülésveszély miatt ez ma már tilos, miként a mezeknek a nadrágba való be nem tûrése sem megengedett – a visszahúzásokra való csábítás miatt, – kivéve néhány élõ legenda esetében: korábban Platininek, ma Baresinek a mai napig elnézik a lógó mezt.

A játékvezetõ

1890-ben jelent meg a játékvezetõ mûködésének elsõ szabálya. A játékvezetõ, aki megkülönbözetõ mezt visel (a 80-as évekig feketét, azóta a többféle szín elfogadott, a legáltalánosabb a sárga-aranyszínû, lila, vagy világoskék mez az 1994-es vb óta), a mérkõzésen irányítja a játékot a kezdõrúgástól a lefújásig, õrködik a szabályok betartásán, ha kell, a játék folyamatossága érdekében alkalmazza az elõnyszabályt. Amennyiben szükséges, félbeszakítja a játékot – pl. komolyabb sérülés esetén – vagy akár le is fújja a mérkõzést a játékosok, vagy a közönség botrányos magatartása, vagy a rossz idõ miatt.

A mérkõzés elõtt ellenõrzi a pálya szabályosságát, minõségét, a hálók állagát, és elrendelheti a találkozó elhalasztását, ha a pályát, vagy az idõjárási viszonyokat arra alkalmatlannak találja. Köd esetén az a mérvadó, ha a bíró a kezdõkörbõl látja mindkét kaput. Az esõ önmagában nem ok egy mérkõzés meg nem tartására, csupán akkor, ha a talaj irreálissá teszi a játékot, vagy egy esetleges vihar, a villámlások miatt, veszélyezteti a játékosok és a nézõk életét. 1995 nyarán Madridban például 10 perccel a vége elõtt kellett lefújni a spanyol kupadöntõt, mert a felhõszakadás valóságos árvizet okozott a Bernabeu-stadionban.

Ugyancsak a találkozó megkezdése elõtt ellenõrzi a bíró a két csapat nevezett játékosainak igazolását és orvosi engedélyét. Nemzetközi mérkõzéseken a legfontosabb okmány a játékos útlevele – enélkül nem léphet pályára.

A játékvezetõ figyelmezteti az inkorrekt, sérülést szimuláló, vagy feltûnõen reklamáló játékosokat – korábban a játékos számának felírásával, a 70-es évektõl sárga lappal – és kiállítja a visszaesõket, illetve a a játék eredményességét megakadályozó durvaságot elkövetõket. (Piros lap, illetve második sárga lap felmutatása a piros elõtt).

Megakadályozza, hogy illetéktelenek behatoljanak a pályára a mérkõzés idõtartama alatt. Ügyel arra, hogy ne kerülhessenek a küzdõtérre olyan tárgyak, amelyek akadályozzák a játékot, vagy veszélyeztetik a játékosok testi épségét. Bedobálások esetén le is fújhatja a mérkõzést.

A játékvezetõ a pálya tartozéka, vagyis a róla pattanó labda olyan, mintha a például kapufáról pattanna. Tehát ha egy lövés bepattan róla a hálóba, érvényes a gól. Éppen ezért úgy kell a bírónak helyezkednie, hogy a lehetõ legkevésbé akadályozza a játék folyamatosságát.

A 80-as évektõl a tartalék-játékvezetõ feladata a cseréket pályára engedni.

A játékvezetõ a gólt kettõs, a mérkõzés végét hármas sípszóval jelzi. Minden hivatalos mérkõzésrõl játékvezetõi jegyzõkönyv és jelentés készül, amelyet az illetékes nemzeti, vagy nemzetközi szövetség kap meg. A játékvezetõ munkáját szövetségi ellenõr is értékeli.

A partjelzõk

Két partjelzõ zászlóval követi a játékot, mindegyik egy-egy térfélért felelõs, a két oldalvonal mentén. Elsõsorban bedobások, kirugások, szögletek, lesek, vitatott gólok megítélésekor segítik a játékvezetõt, de felhívhatják a vezetõbíró figyelmét kirívó, általa nem észlelt szabálytalanságra is. A partjelzõket a vezetõbíró felülbírálhatja, sõt, gyenge mûködésük esetén le is cserélheti õket.

A bírói mûhibát csak akkor lehet óvni, ha a szabályokat feltûnõen és egyértelmûen megsértette, elsõsorban formai dolgokban. (Például nem állít ki valakit második sárga lap után, a megengedettnél több cserét engedélyez, vagy egy-egy játékos jogosulatlanul, érvénytelen igazolással, esetleg érvényes eltiltással játszik). Meg nem adott gól, vagy 11-es, esetleg feltételezett részrehajlás miatt nem.

A játékvezetés körülményei

A bíróküldést a nemzeti, illetve a nemzetközi szövetségek végzik. Nemzetközi mérkõzéseken semleges nemzetiségû játékvezetõi hármast jelölnek ki. Világ és Európa-bajnokságokon általában nem egy nációbeliek dirigálnak egy meccsen, mivel olyankor a játékokra meghívott keretbõl választ a FIFA, vagy az UEFA. Elõfordult már, hogy bizonyos játékvezetõk személyét elõzetesen megóvták, “rossz tapasztalatok” miatt. 1978-ban a közvélemény azt várta, hogy Palotai Károly vezesse a döntõt, miután igen jól bíráskodott tõbb mérközésen, köztük a brazil-argentin rangadón. Végûl mégis az olasz Gonella kapta meg a finálét – a pletykák szerint az argentínoknak túl szigorú volt a magyar bíró.. Ezzel szemben a mai napig a magyar sportdiplomácia kudarcának tekintik, hogy az 1954-es vb-n, alig egy évvel a londoni 6-3-as magyar diadal után, háromszor is angol játékvezetõt kaptak Bozsikék, beleértve a döntõt is.

Minden bírónak vizsgát kell tennie, végre kell hajtania fizikai teszteket is, és ezek alapján kapja meg minõsítését. Gyengébb teljesítmények után visszaminõsítés is elképzelhetõ, esetleg “pihentetés”. A nemzetközi játékvezetõi státusz nem állandó, idõrõl idõre meg kell erõsíteni azt. Ez utóbbihoz általában két világnyelv középfokú ismerete is szükséges. A magyar játékvezetõk elismerését jelzi, hogy a magyar futball gyengébb periódusában is mindig ott voltak a legnagyobb találkozókon, sõt, 1994-ben a magyar Puhl Sándor vezette a brazil-olasz világbajnoki döntõt.

A mérkõzés házigazdájának kell gondoskodnia a játékvezetõk elhelyezésérõl, nyugalmáról, annak a szabálynak a betartásáról, hogy a találkozó elõtt egy órával a játékvezetõi öltözõbe senki ne mehessen be a csapatok részérõl. Szabályozzák a játékvezetõknek adható ajándékokat is, hogy a vesztegetésnek gyanúja is távol álljon tõlük. Voltak ugyan esetek, amikor egy-egy kissé gyanús mérkõzés után elterjedt: a hazai csapat vezetõsége ugyan nem fizette le a bírót, de a meccs elõtti napon tejben-vajban fürösztötte, luxuskörülményeket, luxusnõket bíztosított neki. (A Real Madridot többször is érte ilyen vád, de bizonyítani sohasem lehetett).

A rendezõ csapat feladata biztosítani a játékvezetõ testi épségét is, amennyiben a közönség haragja ellene fordul.

Természetesen minden játékvezetõben van szereplési vágy, még akkor is, ha nem õértük megy ki a közönség a pályára. Mégis, a legjobb bírók azok, akik a mérkõzés nagy részében észrevétlenek tudnak maradni, nagyvonalúan vezetik a találkozót, nem sípolják szét azt, nem hívják fel magukra a figyelmet teatrális mozdulatokkal. Ritkán nyújt jó teljesítményt az a játékvezetõ, aki szórja a sárga lapokat, miközben a meccs kicsúszik a keze közül. A legjobbak már a 90 perc elején tekintélyt teremtenek maguknak erélyes ítéleteikkel. Ha a játékosok látják, hogy a bíró mindenûtt ott van, jól helyezkedik, és lesöpri magáról a vitatkozókat, színészkedõket, a legrenitensebbeket is meg lehet regulázni.És egy jó bírónak néha “süketnek” kell lennie: nem kell feltétlenül meghallania sem a közönség bekiabálásait, sem pedig egyes játékosok indulatos kijelentéseit. Különösen visszatetszõ, ha egy játékvezetõ rögtön pirosat ad egy káromkodásért, miközben egy sérülést okozó belépõnél még a sárgát is a zsebében felejti.

Ahogyan a játékosok között, a játékvezetõk között is voltak, vannak, legendás egyéniségek. Ilyen volt az 50-es években a holland Leo Horn, (a 6-3 bírája), az angol Ken Aston. A 60-as években az olasz Concetto Lo Bello, a német Kurt Tschentscher, a magyar Zsolt István (a budapesti Nemzeti Színház örökös ügyelõje) tett szert nagy tekintélyre, késõbb Palotai Károly, az angol John Taylor, a francia Michel Vautrot vált a legnevezetesebbé.

A játék idõtartama

Egy mérkõzés 90 percig, kétszer 45 percig tart, 10 – nemzetközi mérkõzésen 15 perces szünettel, – amely után térfélcsere következik a két csapat között. (Ifjúsági korúaknál 2x40 perc a játékidõ). A játékvezetõ hosszabbíthat sérülés, szándékos idõhúzás, esetleg szabadrúgások, 11-esek miatt álló játék esetén. Komolyabb nemzetközi mérkõzéseken ma már szinte mindennapos, hogy egy félidõ 48-50 percig is eltart. A mérvadó csakis a játékvezetõ órája, más hiteles idõmérés nem elfogadható. A FIFA és az UEFA rendelkezése értelmében a stadionban lévõ órákat nem lehet mérkõzés alatt elindítani. (A tv-közvetítések során a képernyõ sarkában megjelenik a nemhivatalos idõ).

Félbeszakított mérkõzés esetén annyi percet kell játszani, amennyi a hivatalos idõbõl még hátramaradt. Egy találkozó érvényes, ha annak kétharmadát, azaz 60 percet már lejátszottak a csapatok, ennek ellenére, a félbeszakadt mérkõzéseket manapság újra szokták játszani. Ha botrány, vagy az egyik csapat magatartása miatt vonul le egy csapat, rendszerint annak a csapatnak a javára írják 3-0-ás gólkülönbséggel a találkozót, amelyet vétlennek találtak az ügyben. A gyakorlat szerint a közönség viselkedése miatt félbeszakadt, vagy utólag megóvott meccseken a pályaválasztó bûnhõdik.

Az elmúlt évtizedekben többször felvetették: legyen a futballban is “tiszta játékidõ”, mint a kosárlabdában, de ezt nem fogadták el.

A kezdőrúgás

A mérkõzés elején hajtja végre az a csapat, amelyik az elõzetes sorsolást megnyerte. A két csapatkapitány választ. (Aki nyer, választhat kezdést, vagy térfelet). A második félidõt a másik csapat kezdi. Kezdõrúgással folytatódik a játék gól után, a gólt elszenvedõ csapat részérõl. A labda játékban van, ha már 70 centiméteres távolságot megtett. Kezdeni csak elõre lehet, ezt megelõzõen a kezdõ játékos nem játszhatja hátra a labdát. A kezdéskor minden játékos a saját térfelén tartózkodik, a nem kezdõ ellenfél legalább 9,15 méterre a labdától, vagyis a kezdõ körön kívül áll.

Ha egy találkozó gyász-szünettel kezdõdik, az elsõ labdaérintés után következik az egyperces néma vigyázzállás, majd újra kell kezdeni. Ugyanez a helyzet akkor, ha díszvendég végzi el a kezdõrúgást.

A játék

A labda játékban van, amíg a játékvezetõ meg nem állítja a játékot. Akkor is, ha valamelyik lécet, vagy a bírót találja el. Játékon kívül van, ha – a levegõben vagy a földön – teljes terjedelmével elhagyta a pályát.

A gól

Gól az, amikor a labda teljes terjedelmével áthalad a gólvonalon a kapufa és a felsõléc között, és ha azt a gólszerzõ csapat játékosa nem kézzel vagy karral, hanem lábbal vagy fejjel juttatta a hálóba. A játékvezetõ kettõs sípjellel és középre mutatással érvényesíti a gólt. Érvénytelen a találat, ha a gólszerzést a támadó részérõl szabálytalanság – pl. lökés, les, a kapus akadályozása – elõzi meg. A gyõztes az a csapat, amelyik egy mérkõzésen több gólt lõ. Ha kupamérkõzésen, vagy vb-meccsen 11-esek döntik el a gyõztes kilétét, a hivatalos jegyzõkönyvekbe a döntetlen eredmény kerül be, és a 11-eseket végrehajtók nem számítanak be a góllövõk közé.

Az öngól

Öngól az, amikor egy csapat játékosa véletlenül saját hálójába juttatja a labdát. Elbírálása ugyanaz, mintha az ellenfél érte volna el a találatot.

A les

A mai napig a legvitatottabb szabály, amelynek régóta követelik eltörlését. Lesen áll az a támadó játékos, aki akcióban van, vagy befolyásolja a játékot úgy, hogy nincsen közte és az alapvonal között két védõjátékos. Ez a szabály volt az, amely játékrendszert módosított 1925-ben.Ennek hatására ugyanis a korábbi két, egy vonalban levõ védõ közé a középsõ, a fedezõsorból egy sorral hátrébb jött. A korábbi lesszabály három védõjátékost írt elõ kötelezõen. Nincs lesen azonban a támadó akkor, ha saját térfelérõl indul, vagy a labdát ellenféltõl kapta. Nincsen les szögletrúgásnál és bedobásnál sem. Létezik a tétlen les is, amikor a fenti szabályok értelmében egy támadó játékos leshelyzetben van, de az akcióban nem vesz részt. Ennek megítélése a játékvezetõ gyakorlatától függ. 1925-tõl 1990-ig lesnek ítélték meg azt is, ha a támadó egyvonalban volt az utolsó védõvel. Ezt mára megszüntették. Nincsen les bedobásnál és szabadrúgásnál sem.

Súlyos szabálytalanságok és szankcióik

A rúgás, a gáncsolás, a feltartás és a lökés közvetlen szabadrúgást von maga után, illetve 11-est, ha a 16-oson, a büntetõterületen belül történik az eset. A veszélyes játékért – pl. magasra emelt láb, mélyre hajtott fej – a labda játékbahozatalát akadályozó cselekedetért, vagy abban az esetben, ha a kapus 4 lépésnél többet tesz labdával a kezében, illetve “beszédért” közvetett szabadrúgás jár, amelyet nem lehet azonnal kapura lõni, elõbb le kell gurítani egy másik támadó játékosnak.

Figyelmezetés és közvetett szabadrúgás jár azért, ha valaki a játékvezetõ engedélye nélkül lép pályára, valamint a reklamálásért. A gól közvetlen megakadályozására történõ, vagy sérülést okozó durvaságot kiállításnak kell követnie és közvetlen szabadrúgásnak. Ugyanez jár a játékvezetõ megsértéséért, figyelmeztetés utáni reklamálásért, valamint dulakodásért, verekedésért, köpködésért, valamint a gólhelyzet, vagy gól megakadályozására irányuló szándékos kezezésért.

A szabadrúgások

A közvetlen szabadrúgásból egybõl gól lehet, a közvetettbõl csak két játékos érintése után. A közvetett szabadrúgást a játékvezetõ feltartott karja jelzi. Szabadrúgást csak álló labdából lehet elvégezni. Az ellenfél játékosai, akár egyénileg, akár sorfalban, 9,15 méterre kell, hogy álljanak a letett labdától. A támadó csapat játékosa takarhatja a labdát, és beállhat a védõsorfalba is, zavarni. (Ezt a 70-es évektõl a brazilok alkalmazták mesterien). Ha a védekezõ csapat kap a saját 16-osán belül szabadrúgást, a labdának el kell hagynia a büntetõterületet. A kapus szabálytalan játéka miatt a 16-oson belül ítélhetõ közvetett szabadrúgás.

A 11-es

A büntetõt rugó játékos a 11-es pontra helyezi a labdát. A kapusnak a gólvonalon kell állnia a labda elrúgásának pillanatáig, lába nem mozdulhat el. Ellenkezõ esetben a 11-est meg kell ismételtetni. A többi játékosnak a büntetõterületen kívül kell tartózkodnia, de a labda elrúgásának pillanatától már bemozdulhatnak az esetlegesen hárított labdára, támadók és védõk egyaránt indulhatnak. Maga az ítéletvégrehajtó is duplázhatja saját lövését, kivéve az olyan mérkõzésen, ahol 11-es-rúgások döntenek. Ott lövése után nem érhet újra a labdába, el kell hagynia a büntetõ-területet.

A büntetõpárbajban csak olyan játékos vehet részt, aki a mérkõzés lefújása pillanatában a pályán tartózkodott, vagyis akit lecseréltek, vagy még nem cseréltek be, nem állhat be 11-est rúgni.

A bedobás

Ha az oldalvonalon hagyja el a labda a pályát, a másik csapat dobja be, mint amelyik kirúgta. A bedobó játékosnak a pályával szemben, mindkét lábával szilárdan az oldalvonalon kell állnia, és fej fölül, két kézzel kell bedobnia a labdát a pályára. A bedobó maga nem játszhatja meg azonnal a játékba került labdát. Az ellenfélnek bedobásnál joga van bármilyen közel állni a bedobó játékoshoz.

Bedobásból közvetlenül nem lehet gól, ha azonban bárki beleér a labdába, a gól érvényes. Jól fejelõ és nagyot dobó játékosokkal rendelkezõ csapatok élnek is ezzel a fegyverrel.

A kirúgás

Kirúgást akkor ítél a játékvezetõ, ha a támadó ért utoljára labdához, mielõtt az elhagyta a játékteret az alapvonalnál. A labdát az 5 és feles sarkára kell helyezni, arra az oldalra, ahol kiment a labda. A kirúgást elvégzõ játékos csak egyszer érhet a labdához. Az ellenfelek a labda elrúgásának pillanatáig nem tartózkodhatnak a védõcsapat büntetõterületén. A labdának el kell hagynia a 16-os területét.

Kirúgásból nem érvényes a gól, csak ha valaki még beleér, akár a támadó csapatból, akár az ellenfélbõl. Ha például a kirúgást végzõ kapus lövése elszáll az ellenfél kapujáig, és a másik kapus hozzáér a labdához, mielõtt az a hálóba hullik, akkor a gólt meg kell adni.

A szögletrúgás

Szögletrúgás akkor következik, ha egy védõrõl megy ki az alapvonalnál a labda. A szögletrúgást a saroknál lévõ negyedkörbõl kell elvégezni. A szögletet rúgó játékos nem érhet kétszer a labdához, de – 1927 óta – joga van egybõl kapura csavarni, és a gól érvényes akkor is, ha senki nem ér hozzá. Az ellenfelek, mint a szabadrúgásnál, itt is csak 9,15 méterre állhatnak a labdától. Ez az a szabály, amit a legkevésbé szoktak betartani – kevés bíró vesztegeti az idõt ilyenkor a 9,15 méter kimérésével.

2. Újabb szabályok

A játék eldurvulását megakadályozandó, az elmúlt két évtizedben több módosítást hozott az Football International Association Board. Szigorúbban büntetik a kapus támadását, a 11-es kierõszakolását célzó mûeséseket (minimum sárga lap), valamint az utolsó emberként elkövetett szabálytalanságokat (piros lap).

Sárga lappal büntetik az idõt húzó kapust, de azt is, aki vagy nem végzi el idõben a szabadrúgást, vagy pedig nem engedi elvégezni azt, azzal, hogy túl közel áll a labdához. A játékvezetõnek jogában áll akár az egész sorfalat sárga lappal büntetni. A szabályok lehetõvé teszik, hogy az akció folyamatossága érdekében a bíró alkalmazzon elõnyszabályt, de az akció végeztével sárga, vagy piros lappal büntesse a vétkest.

Sárga kártya jár annak is, aki egy akció lefújása után továbbmegy, esetleg a hálóba lõ, vagy messzire elrúgja a labdát.

Ugyancsak a játék folyamatosságát célozza az az új szabály, hogy a hazaadásokat a kapus nem foghatja meg kézzel, csak abban az esetben, ha fejjel játszották haza a védõk a labdát. Bedobással történõ hazaadásnál sem érhet hozzá kézzel. Amennyiben mégis megfogja, sárga lap és közvetett szabadrúgás jár. Amennyiben a kapus elhagyja a 16-os területét, és utolsó emberként szabálytalanul akadályozza az ellenfél támadását, ugyanazok a szankciók vonatkoznak rá, mint a mezõnyjátékosokra.

Napjainkban már tilos gólörömben kirohanni a pályáról üdvözölni a közönséget. Ezért is sárga lap jár. A játékvezetõ kiállíthatja a kispadon ülõket beszólás, reklamálás miatt, akár játékosról van szó, akár csapatvezetõrõl, orvosról, gyúróról.

Megszûntették a pályán való ápolást. A sérült játékost ki kell vinni az alapvonalon túlra, és ott kezelni, miközben a játék megy tovább. Az 1994-es vb-n kis terepjáró érkezett a sérült játékosokért, de a hordágy mindenütt kötelezõ. Visszatérésre a játékvezetõ ad engedélyt.

A 11-es-védésnél viszont némiképp enyhült a gyakorlat, bár az alapszabályt nem módosították. A 70-es években szokássá vált, hogy a kapusok felsõtestük mozgásával “zavarják” a büntetõt rúgó játékost. (A lengyel Tomaszewski volt az úttörõ). Ezt ma már nem fújják le. Ezzel szemben az ítéletvégrehajtónál is jobban elnézik, ha szinte teljesen lelassítja nekifutását.

Kupamérkõzéseken, vb-mérkõzéseken, ha 90 percig nem születik döntés, 2x15 perces hosszabbítás következik, utána 11-esek. Mindkét csapatból 5-5, a mérkõzés lefújása pillanatában pályán lévõ játékos végez el egy-egy büntetõt, felváltva. Ha ekkor sem születik döntés, következnek további játékosok, az elsõ hibázásig. Az 1994-es világbajnoki cím így dõlt el, amikor az olaszok részérõl R. Baggio kihagyta a büntetõt.

Sokáig ellenezték, hogy a tv vagy video-felvétel perdöntõ legyen egy-egy szabálytalanság, vagy vitás eset megítélésében. Több nemzeti gyakorlat (belga, német, olasz) után a FIFA is elfogadta az utólagos ítélkezést. Elõször az amerikai vb-n volt erre példa, amikor az olasz-spanyol mérkõzésen Tassotti belépõjét a bíró nem vette észre, de a visszajátszás egyértelmûen bizonyította a szándékosságot. Az olasz védõt nyolc meccsrõl tiltották el.

Megszüntették az órákat a stadionokban, hogy ezzel is csökkentsék az idõhúzásra irányuló tevékenységet.

Újabb szabálymódosító javaslatokat is tettek az elmúlt években, amelyekrõl még viták folynak. Növelni akarják a kapuk nagyságát, arra hivatkozva, hogy az utóbbi évtizedekben megnõtt a kapusok átlagmagassága. Ismét megszólaltak a lesszabály eltörlésének hívei. Javasolják továbbá, hogy a bedobást a jövõben lábbal is el lehessen végezni, de ezt sokan ellenzik, mert akkor tovább töredezne a játék – ugyanolyan elõjáték lenne itt, mint a szabadrúgásoknál. Felvetették a kosárlabdában, valamint az amerikai jéghokiban már bevált “hirtelen halál” módszerét, a hosszabbítás, és a 11-es rúgások helyett. Ebben az esetben a rendes játékidõ után az elsõ góllövõ csapat nyer. E javaslatok közül ez utóbbinak van a legnagyobb tábora, lehet, hogy már az 1998-as, Franciaországban rendezendõ vb-n be is vezetik. Ezzel ugyanis megszûnne az a lehetõség, hogy egy esetleg gyengébb képességû, de jó fizikai kondicióban lévõ csapat a hosszabbításra játsszon, majd azt is kibekkelve bízzon a büntetõk nagy bizonytalanságában. 1990-ben az argentínok így jutottak el a döntõig, két mérkõzést is 11-esekkel nyertek meg.

Az International Football Association Board legfrissebb, 1995 nyarán hozott rendeletei: les az is, ha egy korábban tétlen lesen lévõ játékos a kipattanó labdát értékesíti. Eltörölték a különbséget a szándékos és a vétlen szabálytalanság között. Kivéve a kezezést: ha valaki vétlenül kezez a 16-oson belül, csak sárga lap és 11-es jár érte, kiállítás nem. Ugyanakkor a jövõben kiállítás jár gólhelyzetben lévõ játékos akasztásáért, buktatásáárt, visszahúzásáért akkor is, ha a vétkes a szabálytalanságot nem utolsó emberként követte el.

Egy új szabály kimondja: a játékvezetõ és a partjelzõk, valamint a tartalék-játékvezetõ nem felelõs a játékosok, vagy a nézõk sérüléséért a mérkõzés idõtartama alatt. Ezzel próbálják levenni a bírókról azt a terhet, amelyet az indulatok elszabadulása a pályán, vagy a tribünön jelenthet. (Más kérdés, hogy egy indiszponált, vagy gyengekezû játékvezetõ közvetve oka lehet sérülésnek, vagy balesetnek, ha például hagyja a durváskodást, vagy nézõtéri botrány esetén nem fújja le a meccset).

Szigorúan bûntetik ma már, ha a játékosok “beszélnek”: tilos például a “hagyd” felkiáltás, ezzel ugyanis elég sokszor visszaéltek – egy csatár elkiáltotta magát, és a védõ azt hitte, a kapusa szól. A tilalom megkerülésére már titkos jelszavakat dolgoztak ki egyes országokban: a németek “leót” kiáltanak – erre nincsen tilalom. Magyar pályákon a “sajt” dívik már a kicsiknél is.

3. Amatõrök, profik

Sok országban ma is élesen kettéválnak az amatõr labdarúgók és a profik. Az egykori szocialista táborban évtizedekig “amatõr” státusza volt a futballistáknak, ami természetesen álamatõrség volt, mert többségük sosem dolgozott bejegyzett munkahelyén, amelyet a fõ patrónus – állami szervek, gyárak – biztosítottak. Jónéhány európai országban – pl. a skandinávoknál, Izlandon, Luxemburgban – a legjobbak is, amíg otthon játszanak és nem szerzõdnek el nevesebb bajnokságokba, többnyire amatõrök. A fejlett nyugati államokban a profi egyesületek gyakran merítenek az amatõr klubokból, már csak azért is, mert aki amatõrt igazol, kedvezményt kap a nemzeti szövetségtõl.

Egészen 1988-ig, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság legelavultabb szabályának, az amatõr-szabálynak eltörléséig, csak amatõrök vehettek részt az olimpiai futballtornán, illetve olyan játékosok, akik korábban nem vettek részt világbajnokságon. Ez egy ideig az akkori szocialista országoknak kedvezett, hiszen hivatalosan még a legjobbak is “amatõrök” voltak, más kérdés, hogy vagy hivatásos katona és rendõrtisztek, vagy “sportmunkatársak” voltak, és jövedelmük jóval meghaladta az átlag polgári fizetéseket. Ennek is köszönhetõ, hogy Magyarország az 1952-es, 1964-es, és 1968-as olimpián elsõ lett, 1972-ben pedig a második helyen végzett.

Az 1994-es vb-n elég sok panasz volt a játékvezetésre, (és nem csupán azért, mert igen sok olyan, harmadik világbeli bíró mûködött, ahol a foci ugyancsak gyerekcipõben jár), ezért felmerült az a javaslat, hogy legyenek a nemzetközi játékvezetõk is profik. Ma ugyanis a legjobbak is “amatõrök”, a mérkõzésekért szerény gázsit vesznek fel, találunk közöttük tanárokat, mesterembereket, üzletembereket. (Például Puhl Sándor az egri Skála áruház igazgatója). A profivá válást számos híres volt és aktiv bíró is ellenzi, arra hivatkozva, hogy éppen elég feszültség egy-egy játékvezetõnek egy mérkõzés önmagában, és a stresszt csak fokozná, ha még arra is gondolnia kellene: ezen múlik a megélhetése. Nem is beszélve arról, hogy megnõne a megvesztegethetõség kísértése is.

4. Reklámok, szponzorok

Évtizedek óta bevett szokás, hogy a pályák körül – a tv-közvetítésben is jól láthatóan – különbözõ cégek reklámozzák magukat. Ezt 1995-ben némileg szigorították, mert immár a játéktérre – például a hálókra – nem kerülhetnek reklámok. A 70-es évektõl az egyes klubcsapatok mezükön is hírdetik fõ szponzorukat, vagy akár több támogatót is. A reklámok azonban nem takarhatják el a mezszámokat, vagy nem tehetik olvashatatlanná azokat.

A válogatottak esetében e kör leszûkül, mert a válogatott mezen a mai napig nem szerepelhetnek reklámok, de semmilyen szabály nem tiltja, hogy pályán kívül egyes csapatok, vagy játékosok reklámszerzõdéseket kössenek. Sõt, a nagyobb sztárok nem csupán a csapat reklámszerzõdésébõl részesednek, hanem köthetnek teljesen más irányú termékre is megállapodást. Például Roberto Baggio évek óta hírdet elegáns öltönyöket, az Umbro sporttuházati cég számos híres csapatot öltöztet.

Évtizedünkben a Nike a legsikeresebb, amely egyetlen reklámfilmbe tudta összehozni napjaink 7 nagy csillagát. (Romario, Campos, Batistuta, Maldini, Gascoigne, Cantona, Klinsmann). A reklámozás másik eszköze egy-egy esemény “hivatalos támogatásának” elnyerése, amely a sportszergyártól az üdítõitalig terjed. Ennek eklatáns példája a holland Amstel sörgyár, amely megvásárolta az 1994-95-ös Bajnokok Ligája sorozat hivatalos szponzorának jogát.

Ezek a mammutcégek lépnek fel akkor is, amikor meg kell venni egy-egy nagy torna tv-közvetítési jogát, amelynek bevétele a nemzetközi szövetségeket illeti. Éppen ezért ezeket az árakat minden évben feljebb és feljebb srófolják. Magyarországon ma a futball (miként a többi sportág és a kultúra egésze) annyira a szponzoroktól függ, hogy már a neveket is megváltoztatják a támogatók kedvéért.