Taktika és csapatjáték

1. A klasszikus WM-rendszertõl a 4-2-4-ig.

A futball 11 játékosából eredetileg mindnek megvolt a maga jól körülhatárolható funkciója, szerepköre, amelytõl a korai korszakban nem is igen tértek el a pályán. A foci õskorában gyakorlatilag három vonalon helyezkedtek el az alapfelállásnál a csapatok: a kapus elõtt két hátvéd tevékenykedett (angolosan a “bekkek”), elõttük a fedezetek, a mai védekezõ középpályások õsei (a “halfok”), összesen hárman, és a legelsõ sorban játszott öt csatár: a jobbszélsõ, a jobbösszekötõ, a középcsatár (“center”), a balösszekötõ és a balszélsõ. Akkoriban a középfedezetre – azaz a “centerhalfra” – hárult a csapat irányítása, mozgatása, a védekezés és a támadás összehangolása. Egyesítette magában a késõbbi söprögetõt és irányítót. Elõl a középcsatár feladatának tekintették elsõsorban az ellenfél védelmének feltörését és a góllövést, amelyet a szélsõk és az összekötõk labdáinak köszönhetett elsõsorban. Egyes országokban – mint például Olaszországban – a legutóbbi idõkig 2-3-5-ben adták meg az összeállításokat, bár gyakorlatilag nem használják ezt az õsi sémát.

Ebbõl az alapképletbõl alakult ki a 20-as évek közepétõl Gúla-rendszer, majd az 1925-ös lesszabály-módosításnak köszönhetõen az úgynevezett WM-rendszer, ugyanis ebben az esetben már felbomlottak az eredeti, egyenes vonalak. A középfedezet ekkor már a két hátvéd vonalába helyezkedett, és a két összekötõ hátrébb húzódott a szélsõk és a center vonalától, mintegy háromszöget alkotva a középfedezettel. Erre a posztra már ekkor “kiváltságos”, kitûnõ technikájú, jól helyezkedõ, a pályán látó játékosok kerültek többnyire, akiknek sem a védekezés, sem a támadás nem okozott gondot. (Orth György, José Leandro Andrade, Luigi Monti). E 3-2-5-ös variáció kialakulása szorosan összefüggött az emberfogásos védekezéssel, hiszen a védõknek és fedezeteknek követniük kellett a támadók mozgását mélységben is. A poszthoz, helyhez való ragaszkodás még egyszerûbb volt, mert nemcsak a védõk, hanem a támadók is lényegesen kevesebbet változtatták a helyüket, mint manapság. WM-rendszerben játszottak akkoriban az angolok, a magyarok és a kétszeres világbajnok olaszok is, és ez növelte az összekötõk eredményességét. (Éppen az olyan nagy góllövõ összekötõk példája bizonyítja ezt, mint dr. Sárosi Györgyé, vagy Giuseppe Meazzaé).

Több csapat kísérlezett azzal is, hogy a szélsõk, és az összekötõk megmaradtak egy vonalban elõl, és a középcsatár kissé hátravontan, a nagy darálóból kivonva magát osztogatott, majd második hullámban elõretört. Ez a francia szakírók által “TM”-felállásnak nevezett szisztéma kicsit már megelölegezte az 50-es években világhódító útjára induló 4-2-4-et.

A 4-2-4 tanítómesterei a magyarok voltak, az Aranycsapat. Ennek lényege, hogy az immár középhátvédnek nevezett védelemirányító mellé az egyik fedezet hátrahúzódott biztosítani (Lóránt Gyula mellé Zakariás József), míg a másik fedezet (Bozsik József), a támadásokat szolgálta a hátravontan játszó középcsatárral (Hidegkuti Nándor fejlesztette tökélyre ezt a posztot). Elõl két-két szélpár maradt (jobboldalon Budai II. László és Kocsis Sándor, a baloldalon Puskás Ferenc és Czibor Zoltán) – két gyors, erõszakos szélsõvel, és két, eltérõ alkatú belsõvel, akik mögött rendre érkezett a középcsatár is. E formáció abszolút offenzívnek számított, mert a két szélsõhátvéd (Buzánszky Jenõ és Lantos Mihály) rendszeresen felfutott és indított. Elõfordult, hogy 6-8 játékos is rohamozta az ellenfél kapuját. Természetesen viszonylag sok gólt is kapott a védelem, de a csatárok rendre többet rúgtak..

Hasonló képletre épült a kétszeres világbajnok (1958, 1962) brazil válogatott taktikája. Az aranymezesek 1954 után, éppen magyar hatásra tértek át erre, azzal a különbséggel, hogy a támadósorból nem a kimondottan középcsatár Vava vagy Pelé játszott visszavontan, hanem az eredetileg jobbösszekötõ Didi. De az 1970-es vb-gyõzteseknél is hasonlóan mûködött a játék, itt Gerson került hátrébb egy sorral, akit Clodoaldo mellett hol Pelé, hol Rivelino segített ki, így menet közben átalakultak 4-3-3-má, amely a 70-es években érte virágkorát. Eltanulták a dél-amerikaiak a felfutó szélsõhátvéd taktikáját is: e szerepkörben vált óriássá Djalma Santos, késõbb Carlos Alberto. Ezt az “átlós” taktikát már kipróbálták 1962-ben is, amikor a balszélsõ Zagalo rendre visszahúzódott Didiéket erõsíteni.

A 4-2-4 mûködött a nagy Real Madridnál is, itt Hidegkuti szerepét Alfredo Di Stefano kapta meg, valamint a 60-as évek elsõ felének kétszeres BEK-gyõztesénél, a Benficánál, ahol az egyik középcsatár, a hórihorgas José Torres a 16-os belülrõl fejelgette társai – Eusebio, Augusto, Simoes – elé a jobbnál jobb labdákat. A 4-2-4 volt a felállása az 1966-os magyar csapatnak is, de valójában Rákosi Gyula “álbalszélsõ” volt, Albert Flórián mélységbõl indult, kifejezetten elõl csak Bene Ferenc és Farkas János tartózkodott. Az 1969 és 1975 között zsinórban bajnokságot nyert Újpestben a Fazekas, Bene, Dunai II, Zámbó négyesfogat szórta a gólokat, Göröcs és Dunai III. hathatós támogatásával.

2. A catenaccio és az angol 4-4-2

A 60-as években fordult meg a futball szemlélete a “minél több gólt lõni”-bõl a “gólt nem kapni”-ra. Ennek legeklatánsabb példája a kétszeres BEK-gyõztes, kétszeres világkupa-gyõztes olasz FC Internazionale volt. Az argentín származású mester, Helenio Herrera fejlesztette ki az olasz csapatoknál õsidõk óta alkalmazott betonvédekezést a “catenacció”-t. Kõkemény védõkkel szerelte fel csapatát: Picchi, mint középhátvéd söprögetett a kapu elõtt, (ekkor alakult ki a ma is használatos libero fogalma), elõtte Burgnich, Bedin, Guarneri és Facchetti szûrte be területvédelemmel és könyörtelen emberfogással az ellenfél támadásait. A legfõbb emberfogó a rettegett Burgnich volt. A gyors és remekül fejelõ Facchetti viszont felfutásokkal segítette az elõljátszókat. De hogy az attakoknak még kevésbé legyen hatása, mûködött egy második szûrõ is: három technikás, eredetileg csatárjátékos támadta le fedezetszerûen a riválist: Peiró, Suárez és Corso. Elõl pedig két gyors ék várta a kiugratásokat: Jair és Mazzola, aki néha cserélt Corsóval. Egy vagy két gólt mindig sikerült nekik berúgniuk, és utána a többiek megvédték az eredményt. Elég sikeresen. A gondok akkor kezdõdtek, ha nem a kék-feketék lõtték az elsõ gólt....

Ugyancsak két vérbeli csatárral játszott az 1966-os angol világbajnok gárda, de az õ 4-4-2-jük mégis aktívabb volt. Sir Alf Ramsey csapata kiiktatta a vonalszélsõket, megerõsítette támadókkal a középpályát, (Hunt, Ball, B. Charlton) és két erõszakos, jól fejelõ embert hagytak elõl: Peters-t és Hurst-öt. Ezt a beívelésekre, visszafejelésekre, és a felfutók lövéseire bazírozó taktikát az angol csapatok a mai napig elõszeretettel alkalmazzák. Közben a zseniális Bobby Moore “harmonikázott” a sziklaszilárd védelem – Cohen, J. Charlton, Stiles és Wilson – és a pálya középsõ harmada között.

3. A “totális futball” és a 4-3-3 virágkora

A 70-es években sem tértek vissza a gólözönök, de a játék mégis újra látványosabb lett. Köszönetõ ez nem kis mértékben az Ajax Amsterdamnak, amely megismertette a világgal a “totális futballt”, amelyet Rinus Michels mester kezdett el, és a romániai születésû Kovács István teljesített be.

Az alapfelállás 2-5-1-2 volt ebben a csapatban. A kapus Stuy elõtt kifejezetten védõfeladattal csak két játékos volt a pályán: Blankenburg, a söprögetõ és Hulshoff, a beállós, azaz a fõ emberfogó. A két szélsõhátvéd, a kirobbanó erejû Suurbier és Krol amolyan “szélsõ középpályást” játszott (Krol pályafutása második felében beljebb húzódott és világklasszis irányító söprögtõ vált belõle). A támadásokban csatárszerûen is résztvettek, miközben három hangyaszorgalmû robotos, Haan, Muhren és Neeskens, valósággal megszállták a pálya középsõ harmadát. Elõttük karmesterkedett a nagy labdamûvész Johann Cruyff, míg legelõl Swart (késõbb Rep) és Keizer a szélsõjátékot váltogatták az ékszereppel. Ugyanakkor a csapat minden tagjának kutyakötelessége volt védekezni és támadni is. Kiismerhetetlenségüknek éppen ez a rengeteg mozgás volt az egyik titka, és a góllövésbõl is szinte valamennyi játékos rendszeresen kivette a részét. Híressé vált az együttesnek a köztudatban lestaktikaként ismert harcmodora, amely igazából nem volt az. Az Ajax-játék lényege ugyanis az volt, hogy a gyors védõk labdaszerzés után rögtön kapáslövéssel indították a kifutó embereket. Tehát egy alapvetõen védekezõ felfogást módosítottak abszolút offenzívvé. Más kérdés, hogy ennek egyik következménye az volt, hogy a Blankenburg vezényszavára óramû pontossággal kilépõ védõk sorozatosan futtatták lesre az ellenfeleket.

A lestaktikának volt mestere a 80-as évek elején a belga válogatott: ott Meeuws adta meg a hangot, de szívesen élt ezzel a fegyverrel 10 évvel késõbb a nagy Milan is, maestro Baresi dirigálásával. Nálunk a 80-as évek elején a gyõri Rába ETO alkalmazta sikerrel a lestaktikát.

Mivel Rinus Michels lett a holland válogatott szövetségi kapitánya, az 1974-es vb-ezüstérmes gárda is az Ajax-stílussal próbálkozott. Ott azonban a gépezet akadozott, mert nemcsak Ajax-osok alkották a csapatot, és a sérülés miatt kiesett Hulshoff helyére Haan volt kénytelen hátrahúzódni – és ezzel éppen az egyik fõ mozgató esett ki a középpályáról.

A totális futballból merített 1975-77 táján a Dinamo Kijev is, párosítva az Ajax-féle játék elemeit a hagyományos szovjet atlétikus stílussal, valamint az erõsen individualista csatár, Oleg Blohin megugrásaival.

A középpálya birtoklásának fontossága vezetett számos szakvezetõt a 4-3-3 bevezetéséhez: õk a stabil védekezés mellett abban látták a biztosítékot, hogy a középpályán erõfölénybe tud-e kerülni egy csapat vagy sem. E formáció hívei voltak az utolsók, akik még klasszikus szélsõket foglalkoztattak. A három középpályás közül egyre rendszerint védõfeladatot bíztak, egyikük “szabad emberként” irányított, a harmadik pedig kicsit a régi összekötõk modorában segítette a csatárokat. Az 1974-es világbajnokságon ezzel ért el sikereket a lengyel gárda, elsõsorban a karmester Deynának és a három villámcsatárnak, Latónak, Szarmach-nak és Gadochának köszönhetõen; de így játszottak a svédek is, akiknél ugyancsak rettegett volt az elülsõ Torstensson, Edstrõm, Sandberg trió. A világbajnok NSZK együttesében annyi változás volt az alapábrához képest, hogy amikor a csapat támadásba lendült, átalakultak 3-4-3-má, sõt, néha 2-5-3-má is. A két bulldogszívósságú, emberfogó hátvéd, Vogts és Schwarzenbeck mellõl ugyanis rendre elõrekalandozott indítani az elegancia professzora, Beckenbauer, aki játékával a klasszikus középfedezeteket idézte, sõt, felzárkózott melléje a pályán és az életben egyaránt szertelen Breitner is. Bonhof óvta a hátsó alakzatokat, Overath dirigált, Hölzenbein pedig – gyakran helyet cserélve Hoeness-szel – a kaput rohamozta. E két utóbbi játékos váltogatta egymást a balszélen, a jobbszélen Grabowski száguldozott, míg középen ott tanyázott a par excellence középcsatár, Gerd Müller, akit semmi másért nem “tartottak”, mint azért, hogy gólt lõjön. Feladatának tökéletesen megfelelt éveken át a válogatottban és a Bayern Münchenben egyaránt. Az 1980-as vb-re is találtak egy ilyen gólfelelõst, a hatalmas termetû Hrubesch-t, aki góljainak többségét úgy szerezte, hogy hamburgi és válogatottbeli csapattársa, Kaltz, a fejére varázsolta a labdát. A mezõnyben egyik játékosnak sem vették túl sok hasznát.

Az évtized második felében a kétszeres KEK-gyõztes Anderlecht élt a 4-3-3 hatékony fegyverével, amely támadásban 3-4-3 lett: a Haan, Vercauteren, Coeck középpálya kiegészült Van der Elsttel, aki jobboldali védõ létére igen gólerõs volt. 4-3-3-mal nyert világbajnokságot 1978-ban Argentína is, a Houseman, (Bertoni) Luque, Kempes csatársorral. Két vb-n, 1978-ban és 1982-ben a franciák is megtartották a háromcsatáros variációt – elvégre két olyan lendületes, agresszív szélsõjük volt, mint Rocheteau és Six – és az utóbbi tornán negyedikek lettek. Az NSZK is “papiron” még ezt játszotta 1982-ben Spanyolországban, de két szélsõjük, Littbarski és Rummennigge ugyanúgy elõfordult a középpályán és centerben is, mint az oldalvonal mellett.

4. Modern rendszerek, mai csapatépítés

A labdának egyre nagyobb lett a becsülete azáltal, hogy a futballistáknál az erõnlét és a gyorsaság legalább olyan fontos tényezõ lett, mint a technika, a lövõkészség. A látványos, ám céltalan trükközés ideje lejárt, egyetlen játékosnak sem maradt ideje a labdaátvétellel pepecselni, mert rögtön odaléptek a védõk. Éppen ezért lettek népszerûbbek olyan formációk, amelyek a labda minél biztosabb bírtoklását garantálták.

A 80-as években a 4-4-2-nek volt nagy keletje, de ezt szinte minden csapat másképpen alkalmazta. Az 1982-es vb-gyõztes olaszok például a négy védõn túl három védekezõ középpályással – Bergomival, Tardellivel és Orialival – léptek pályára a döntõn, kifejezetten a németek támadásainak töredezésének szándékával, és két gyors csatárukban, Altobelliben és Rossiban bíztak – joggal. Ugyanakkor a brazilok, akiket éppen az olaszok vertek ki, mindössze egy defenziv középpályással játszottak – Cerezóval. Ezzel szemben három társa, Falcao, Zico és Socrates a látványos támadásszövésekkel volt elfoglalva, – rendszeresen üres térbe játszották be a labdát a befutó csatárok elé – és a két szélsõhátvéd, Leandro és Junior is többet húzódott elõre, mint saját kapuja elé. A csapat sajnos belehalt a szépségbe.

Az 1984-es francia Európa-bajnok gárdában a középpálya oly mértékben kapott fõszerepet, hogy a gallkakasosok 14 góljából 11-et a Platini, Giresse, Tigana, Fernandez-sor szerzett! Az EB meglepetéscsapatában, a dánoknál viszont a középsõ harmadban ténykedõ négyesfogat – Arnesen, Bergreen, Bertelsen, Lerby (J.Olsen) – fõleg az ellenfél hasonló sorának felõrlését tekintette feladatnak, hogy helyet csináljanak két éküknek, a robusztus Elkjaer-Larsennek és a “penge” Michael Laudrupnek. A többszörös BEK-gyõztes Liverpool-nál a klasszikus angol formula vált be, Dalglish-sal és Rush-sal gólfelelõsi minõségükben.

Az ékek között, a foci fokozatos keményedésével egyenes arányban, egyre több volt a törõ-zúzó, magát és az ellenfelet sem kímélõ csatár, a párok közül legalább az egyiknek ilyennek kellett lennie. Érthetõ volt olyan, elveszett labdát nem ismerõ csatárok felemelkedése, mint a német Völler és Klinsmann, az olasz Vialli, és Schillaci, az orosz Belanov, a mexikói Sanchez, a spanyol Butragueno, a belga Cziernatynski, a bolgár Sztojcskov és Kosztadinov vagy a brazil Careca és Romario, és nemigen éltek már meg olyanok a védõk sûrûjében, akik egyáltalán nem tudtak fejelni. Az igazi persze az volt, amikor erõ, szemfülesség és technika együtt jelentkezett a csatároknál: ezért volt éveken át verhetetlen a Milanban a Gullit-Van Basten duó.

Nem kis meglepetést keltett 1984-85-ben a magyar válogatott dr. Mezey György irányításával, amely totális középpályás letámadással lépett pályára. Mezey nem kevesebb, mint 6 középpályást indított harcba (Sallai, Garaba, Kardos, Nagy, Détári, Nyilasi). Ez a gárda 1985-ben végigverte Európát, elsõként jutott be az 1986-os vb 24-es döntõjébe, és 1986 tavaszán 3–0-ra nyert a brazilok ellen. A brazilok áttértek az európai rendszerre, 1990-ben, Lazaroni szövetségi kapitány idején azonban megbuktak evvel a szisztémával.

Az 1986-os vb-n két olyan gárda is akadt, amely mindössze egy ékkel próbálkozott. A szovjeteknél az 1-4-5-1-ben a középpályások felfalták az ellenfeleket, és közben távoli lövésekkel operáltak, csupán Belanov küzdött hagyományos csatár módjára. A világbajnok argentínoknál is ez a figura dívott, de más tartalommal. Az Enrique, Giusti, Batista, Burruchaga, Maradona ötösfogatnak az volt a fõ funkciója, hogy eldugja a labdát, majd a legváratlanabb pillanatokban indultak meg, vagy ugratták ki Valdanót.

A 80-as években felemelkedett afrikai foci próbálta visszahozni a soktámadós játékot. Kamerun, amely 1990-ben elkápráztatta a világot, csak azért nem jutott be a legjobb négy közé, mert az angolok elleni mérkõzésen az utolsó három percben elfeledkeztek a biztonságos védekezésrõl. Addig azonban az Omam Biyik-Makanaky-Milla-Ekeke kvartettõl szédelegtek a riválisok. 1994 legjobb afrikai gárdája már “modernebbül” játszott: csupán a robusztus Yekini bírkózott igazi center módjára, és második hullámban érkezett három másik támadó: Finidi, Amokachi és Amunike. Az Afrika Kupákon elért sikerüket, és a vb-n a 8 közé jutást annak köszönhették, hogy a játékosság mellett már “európai” módon, fegyelmezetten, taktikusan próbáltak játszani, és ha kellett – mint például az olaszok ellen – ugyanúgy tördelték a játékot, mint azt az azzurrik szokták. Nem véletlen, hogy a fent említettek valamennyien európai csapatokban játszottak, és azóta további nigériaiak jöttek az öreg kontinensre.

Ugyanez volt a titka az 1986-os argentín, vagy az 1994-es brazil világbajnok együttesnek: anélkül, hogy teljesen elfelejtették volna a dél-amerikai szellemességet, immár rugalmasan alkalmazkodtak az európai felfogáshoz, és végülis saját fegyverükkel verték meg a kontinens csapatait. Az 1995-ös Copa Americán gyõztes uruguay-i válogatott pedig legfeljebb a sok apró szabálytalansággal, kakaskodással emlékeztetett egy klasszikus délamerikai együttesre.

A legnagyobb klubcsapatok internacionálissá válása gyakorlatilag kiölte ezekbõl a gárdákból a “nemzeti jelleget”, és éppen azok tudtak a legjobbakká válni, akik különleges ötvözetet kovácsoltak a különbözõ nációk fiaiból. A Milan BEK, Világkupa, Szuperkupa-gyõztes csapatában – miközben a Rossi – Tassotti, Baresi, Costacurta, Maldini védelem a világ legáthatolhatatlanabb hátsó alakzata volt éveken keresztül – az eleganciát erõvel vegyítette Rijkaard, Gullit és Van Basten, és mindezt három “szürke” ember, Donadoni, Evani vagy Albertini keverte. Õk alkalmazták professzori szinten a “hálócsapdát”, a modern zónát, amelynek bevezetése Arrigo Sacchi, a jelenlegi olasz szövetségi kapitány nevéhez fûzõdik.

A Parma KEK és Szuperkupa-elsõ 11-ében az olaszok mellett egy halvérû belga, Grun dirigálta a védelmet, egy szorgalmas, okos, kiváló rugótechnikájú svéd, Brolin adta a fazont, és egy szertelen kolumbiai, Asprilla garázdálkodott az ellenfél 16-osa körül.

Még különösebb a 90-es évek ötszörös spanyol bajnokának, a BEK-gyõztes Barcelonának esete. A szupertechnikás katalánok hátsó karmestere egy lomha holland, R. Koeman volt, akinek távoli lövései, szabadrúgásai aranyat értek, elõl két fenegyerek szállította a gólokat: a kegyetlen Sztojcskov és a dús fantáziájú Romario. Ráadásul Bakerón kívül szinte alig volt a csapatban hagyományos értelemben vett “penge” játékos.

Külön tanulmányt érdemelne a Bundesliga 1995-ös bajnoka, a Borussia Dortmund. A sok nagy rakkoló német közé hazatért Olaszországból két igen finom játékú honfitársuk, Möller és Reuter, a védelmet egy elegáns brazil, Julio Cesar kezébe tették le, elõl pedig svájci-dán ékpárostól rettegtek: Chapuisat-tól és Povlsentõl. Talán éppen e sok különleges ízzel voltak többek a sárga-feketék vetélytársaiknál.

Igen kedvelt az utóbbi években az a védekezési forma, amelyben a középsõ hátvéd elõtt két emberfogó játszik. A brazilok próbálkoztak 1990-ben a három középsõ védõs, szélsõhátvédek nélküli játékkal, de 1994-ben már felevenítették e téren legnemesebb hagyományaikat, Cafúval és Leonardóval. A magyar válogatottnál újabban a söprögetõ elõtt két emberfogó, elõtte öt középpályás variációval kísérleteznek.

Mivel a letámadásos, kontrázó taktikák korát éljük, egészen megváltozott a kapusok szerepe. Egyre gyakoribb, hogy a hálóõr akár 30-40 méterre is kijön a kapujából, szerelni, indítani, második söprögetõt játszani. Most már nem lenne olyan kuriózum a perui Quiroga, vagy késõbb a kolumbiai Higuita csalinkázása, a legnagyobbak, a svéd Ravellitõl az olasz Pagliucáig rendre elhagyják a 16-ost, hogy aktivizálják magukat. Az abszolút sztár ilyen szempontból az osztrák Konrad és a mexikói Campos, akik idõnként még az ellenfél kapuja elõtt is feltûnnek góllövési, illetve fejelési szándékkal. Campos klubcsapatában még gólkirály is volt, õ ugyanis gyakran egy félidõt kapusként, egy félidõt pedig csatárként játszik!

E rendszerek fényében a csapatépítésnek kétféle útja lehet: vagy eleve formációban gondolkodik egy edzõ, és ahhoz keres játékosokat, vagy pedig a játékosok képére formálja a taktikát. Mindkettõnek van elõnye és hátránya egyaránt.

Az elsõnél kiküszöbölõdik az a veszély, amibe sok nagycsapat beleesett már, hogy – szinte gõgbõl – összevásároltak egy sor világklasszist, akik nem jöttek ki egymással, és a csapat megbukott. A 90-es évek elsõ felében a Bayern München és a Real Madrid élte át ezt a kudarcot. Az azonban tény, hogy sok kiválóság közül könnyebb választani, és az sem okoz komoly gondot, ha a fél csapat megsérül. A Berlusconi-féle Milannak járható volt ez az út, más kérdés, hogy számos nagy tehetséget eltemettek megvásárlásával, mivel ha semmi nem jött közbe, rendszerint ugyanaz a 12-14 ember játszott, a többieknek csak statiszta-szerep jutott.

A második változat általában a szegényebb egyesületek vagy országok útja, a mesterek azzal fõznek, ami van, és megpróbálják kitalálni azt a taktikát, amit a meglévõ gárda a legjobban tud játszani. Ezt próbálta a 80-as évek elsõ felében két magyar szövetségi kapitány, Mészöly Kálmán és dr. Mezey György is, ideig-óráig sikerrel. De a Casino Salzburg, vagy az IFK Göteborg kupasikerei is alátámasztják e metódus járhatóságát.

Mindkét esetben igen fontos, hogy megfelelõ legyen az összhang az edzõ, az elnök és a klubmenedzsment között. Az optimális eset, ha a játékosigazolásnál az elnök marad a pénzek elosztásánál, és nem akarja “szakvéleményével” önmagát megvalósítani. Persze más a helyzet, hogyha az elnök maga is neves játékos és szakember, mint például a Bayernnél Franz Beckenbauer, de egyáltalán nem irigylésre méltó Johann Cruyff, a Barcelona edzõje, amikor Hector Nunez elnök még az összeállítást is fel akarja írni neki, és a játékos-edzõ vitákban rendszeresen a játékosnak ad igazat. Parmában Nevio Scala teljes szabadkezet kap Calisto Tanzi elnök-tulajdonostól – talán ennek is köszönhetõ, hogy 1995-ben már hetedik idényét kezdi a kék-sárgáknál. A gyakorlat ugyanis a mai napig a legtöbb egyesületnél az, hogy ha egy csapatnak nem megy a játék, elõször az edzõt teszik lapátra. Az elnököt a legritkább esetben. A Fiorentinánál például három évvel ezelõtt szupercsapatról álmodoztak, a filmmágnás elnök, Vittorio Cecchi Gori 40 milliárd lírát költött új sztárokra – és a csapat végül kiesett az elsõ osztályból, miközben három edzõ próbálta a violákat megmenteni. Egészen egyedi esetnek tekinthetõ a német Otto Rehhagel: 11 évig edzette a Werder Brement, és távozása is saját döntése volt. Nemcsak hozzáértésének, hanem a beléje vetett bizalomnak is köszönheti Jack Charlton, hogy immár tíz éve õ az írek szövetségi kapitánya. Ennek ellentéte játszódik le évtizedek óta az angoloknál: Sir Alf Ramsey után már a vb-gyõzelem volt a mérce, és azóta szinte egyetlen kapitány sem kapta meg a szükséges támogatást, sem a szövetség, sem a játékosok, sem a sajtó részérõl.

5. Az ellenfél felderítése és a pszichikai felkészítés

Mivel minden taktika annyit ér, amennyit az ellenfél hagy belõle megvalósítani, nem mindegy, milyen információja van egy csapatnak a másik 11-rõl. Az “ipari kémkedés” a fociban régóta ismert, a mai napig a válogatott és kupaellenfelek élõben is megnézik a következõ partnert, és a sportszerûség szabályai szerint kérésre kicserélik meccsfelvételeiket is. A taktikai háború része persze, hogy egyes fontos meccsek elõtt rendre “eldugnak” egy-egy kulcsembert sérülésre hivatkozva, hogy aztán az éles mérkõzésen a “beteg” makkegészségesen megjelenjen. De az is gyakori, hogy az edzõk egy-egy idõsebb, már kevesebbet bíró csillagot kezdéskor kispadra ültetnek,majd szükség esetén pályára küldik megfordítani a mérkõzést. Ilyen játékos volt pályája végén José Altafini a Juventusban, Klaus Fischer a nyugatnémet válogatottban, vagy Zámbó Sándor az Újpestben. A nevesebb gárdák azonban ritkán tudnak igazán meglepetést okozni taktikai szempontból, mivel szinte állandóan szerepelnek a mûholdas közvetítésben és már minden mozdulatukat ismerik még az amatõr nézõk is.

A “tudományos” módszerrel dolgozó trénerek egész videotékát, kartotékrendszert alakítanak ki a legnagyobb csapatokról, játékosokról, erõsségeikrõl, gyengéikrõl, sõt, Egil Olsen norvég szövetségi kapitány az 1994-es vb elõtt számítógépes játékba táplálta be az összes ellenfelet, és így fiai a valódi meccs elõtt “terepasztalon” gyakorolhattak. Napjaink egyik legjobb 11-es hárítója, az olasz Pagliuca dossziét vezet a világ összes komolyabb bûntetõvégrehajtójáról, arról, hogy hová, milyen erõvel, milyen lábbal, milyen cseles elõmozdulattal lövik a 11-est.

Az elõrelátóbbak, amikor az ellenfél már megérkezett a meccs helyszínére, kilátogatnak az edzésre is, felfigyelhetnek bizonyos figurákra, amit súlykol a csapat. Egy alapos feltérképezés során pontosan be lehet mérni, melyik játékost mivel lehet “megverni” (egylábas, gyengén fejel, lassan fordul, esetleg könnyen ideges lesz..), illetve hogy az ellenfél ászainak mivel lehet kihúzni a méregfogát, érdemes-e alkalmazni követõ emberfogást, vagy elég a zóna, esetleg vegyes védekezés kell. Ha egy csapatban sok a technikás és robbanékony játékos, elõszeretettel alkalmazzák az “altatós stílust”, az ellenfél kicsalogatását saját térfelérõl, hogy aztán egy gyors ritmusváltással be lehessen indítani a védelmet. Ha az ellenfél védelmében túlsúlyban vannak a nagytestû, jól fejelõ játékosok, a legjobb földön tartani a labdát, és háromszögelésekkel kijátszani õket.

Nagyon fontos része a taktikai felkészítésnek az ellenfél kapusának pontos elemzése. Például: ha a kapus nagydarab, lomhább mozgású, akkor érdemes neki messzirõl, laposan lõni, de nincs sok értelme az ívelgetésnek. Ellenben ha egy portás szívesen áll kint a kapuból, bejöhet egy-egy “hulló falevél” (azaz olyan, belsõvel megnyesett labda, amely a levegõben kap falsot) ellene.(Így nyert 1995-ben KEK-et a Zaragoza az Arsenal ellen: a spanyol játékos észrevette, hogy Seaman kapus messzire kijött kapujából és 50 méterrõl beívelte a labdát). Ha a kapus nem elég labdabiztos, gyakran kiejti a labdát, akkor a csatárokat arra kell bíztatni: minden kipattanóra mozduljanak és így tovább...

Azt sem árt, ha egy-egy kupatalálkozó elõtt tudja az edzõ, melyik játékos érkezik sárga lappal. Az a focista ugyanis kevesebbet fog kockáztatni, mivel a második sárga automatikus eltiltást jelent. Sajnos akadnak olyan szakvezetõk és játékosok, akik azt is figyelembe veszik, hogy az ellenfélnek milyen sérülései voltak, vannak, és szándékosan a sérült tagra mennek rá.

Bár azt tartják: egy jó csapat mindig saját játékát játssza, nem lehet nem figyelembe venni az idõjárás és a talajviszonyokat. Az erõs szelet ki lehet használni távoli lövéseknél, beíveléseknél, de – ellenszél esetén – meg is tréfálhatja a csapatot egy-egy furcsán lecsapódó labda. Gyakran védekeznek vesztes csapatok edzõi azzal, hogy mély volt a pálya, vizes a fû. Rossz kifogás, mert az ellenfél is azon játszott...Az azonban fontos, hogy egy csapat tudjon alkalmazkodni a pálya állagához: nem vall például nagy taktikai érzékre, hogyha a csatárok esõben rövidpasszos háromszögelésekkel, gurigázásokkal próbálnak operálni, ellenben meg sem kísérlik a távoli lövéseket. Mindez nem jelenti azt, hogy a “pengés” játékosok, akik inkább technikájukból, fantáziájukból élnek, mintsem küzdenitudásukból, nem élnek meg vizes talajon, sõt! A labdabiztonság, a technika éppen itt érvényesülhet, hiszen egy nehezen forduló védõ könnyen “leragadhat, vagyis képtelen elindulni a sárban, elcsúszhat.

Mindebbõl akár azt is le lehetne szûrni, hogy ma már a foci minden pillanata megtervezett, és nincsen helye a rögtönzésnek. Holott a tapasztalat azért éppen azt mutatja: azok lesznek a nyerõ csapatok, amelyekben néhány játékos bármikor elõ tud rukkolni valami váratlan megoldással. Egy kizárólag “becsületes iparosokból”, azaz küzdõ, harcos, de szellemességnek híján lévõ játékosokból álló csapattól nem várható igazán kiemelkedõ eredmény, legfeljebb részsikerek.

A felkészülés fontos része a táplálkozás. Ma már a legtöbb csapat mellett külön szakorvosok foglalkoznak a helyes étkezéssel. Az elmúlt évtizedekben eldõlni látszott a vita, hogy sokkal hasznosabb a sportteljesítmény szempontjából a minél több szénhidrát – fõleg tésztaféle – mint a fehérjében gazdag hús, mivel az elõbbi könnyebben lebomlik a szervezetben. Itt elõnyben vannak az olyan nemzetek, mint például az olaszok, akiknek étkezési kultúrájukban komoly szerepe van a tésztának, az átállás nem könnyû. 1986-ban Mexikóban a csúfos magyar bukás egyik okának próbálták beállítani azt is, hogy a magyar csapatra “tésztakúrát” erõltettek egyik napról a másikra a megszokott hazai ízek helyett, de ezt csak a szenzációhajhász sajtó ötlötte ki . Azzal azonban ma már mindenki egyetért, hogy a gyümölcs, a zöldféle feltétlenül kivánatos. Aligha képzelhetõ el manapság egy jó csapat ebédje, vacsorája szabad salátabár nélkül.

A legjobb taktika sem ér semmit, ha egy csapat formaidõzítése nem megfelelõ. Nincs sok értelme például holtidényben, vagy a felkészülési idõszakban sorozatban játszani és gyõzni a különbözõ jól fizetõ, de különösebb sportértékkel nem bíró tornákon, hogyha utána a tétmeccsekre elfárad a csapat, vagy nem kovácsolódik össze kellõképpen. Jónéhány esetet említhetünk, amikor egy gárda az elõkészületek során “világverõnek” tûnt, aztán óriási kudarcok következtek. 1966-ban a vb elõtt az olaszok óriási fölénnyel nyertek minden barátságos mérkõzést – utána kiverte õket Észak-Korea. 1986-ban a magyarok leiskolázták hazai pályán a brazilokat, a következményeket ismerjük...1993-94-ben Kolumbia sikert sikerre halmozott, a világbajnokságon aztán alaposan leszerepeltek. Késõbb a játékosok a szövetséget vádolták azzal, hogy – anyagi és presztizs-okokból “agyonjátsszatták” õket.

A fizikai, taktikai felkészülés mellett igen fontos, hogy lelkileg is ráhangolódjanak a játékosok egy-egy meccsre, vagy tornára. Egyre több játékosnak van kabalája: a kapusok szinte valamennyien tartanak a hálóban egy kis csomagot, megköpködik a kapufát, sok játékos fontos meccs elõtt nem borotválkozik, vagy éppen kopaszra nyiratkozik. Mások a csuklójukra kötnek kis szerencseszalagot, vagy kis nyakláncot vesznek fel a találkozóra. Van, aki még arra is ügyel, hogy melyik lábával lép elõször a pályára. Híres játékosok ragaszkodnak elsõ sikereik mezszámához: Cruyff 14-es, Gerd Müller 13-as-ban játszott egész válogatottbeli pályája során, a 10-es mez pedig valóságos “mágikus erõvel bír”: ha belegondolunk, hogy Puskás, F. Walter, Pelé, Sivori, Platini, Matthaus és további világklasszisok egész sora játszott benne, érthetõ. Egyes csapatok fontosabb találkozók elõtt ragaszkodnak legjobban bevált mezükhöz: például az Ajax híres piros-fehér mezében éveken át nem vesztett kupameccset.

Fõleg latin országok csapatainál szokás a kezdõrúgás elõtti keresztvetés, de a meditálás, a relaxáció egyre elterjedtebb. Roberto Baggio például buddhista elmélyüléssel koncentrál. De az edzõknek is megvan a maguk kabalájuk: Helmut Schön kockás, simlis sapkája, Mészöly Kálmán kockás zakója, vagy Enzo Bearzot pipája fogalom.

Játékosok és edzõk a mai napig vitatják az “edzõtáborok” hasznát, amikor sokszor hetekre elzárják a csapatot a külvilágtól. 1974-ben kisebb felhördülést okozott, hogy a holland vb-csapat táborába egy hét után beengedték a feleségeket, barátnõket, mert az összezártságtól egyre idegesebbek lettek a fiúk. Azóta már sportpszichológusok mutatták ki: sokkal károsabb a teljesítményre a kényszerû önmegtartóztatás, mint a kiegyensúlyozott szexuális élet.

Egy-egy edzõ hitelét játékosai elõtt gyakran nem is szakmai hozzáértése jelenti, hanem az, hogy miként tudja fanatizálni játékosait, mennyire bízik bennük. Legendássá vált, hogy Verebes József valahányszor új csapathoz került, azzal kezdte: “Nem ismerek jobb csapatot maguknál”. És sokáig (Videoton, Gyõr, MTK) el is hitték neki. Sebes Gusztáv saját gyermekeiként szerette az Aranycsapat tagjait. Enzo Bearzot akkor is kitartott saját, nyögvenyelõs csapata mellett, amikor már mindenki keresztrefeszítette õket – és végül vb-t nyertek. De Rinus Michels-t, Helenio Herrerát sem csupán azért nevezték Mágusnak, mert óriási stratégák voltak. Napjainkban az egyik legkíválóbb pedagógusnak Nevio Scalát, a Parma edzõjét tartják. Ez a csendes, halkszavú egykori középpályás szinte ismeretlenekbõl kovácsolt nagycsapatot, többek között azáltal, hogy a játékosoknak nemcsak futballista-kvalitásaira, hanem emberi tulajdonságaira is épített. De nem lehet megmosolyogni azokat a nemzeteket, mint például a brazilokat, vagy az afrikaiakat, akik “pszichológus” gyanánt varázslót alkalmaznak a csapat mellett. Nálunk egyre több olyan gyúró mûködik, aki egyben természetgyógyász is (például Bodnár József, a Ferencváros gyúrója) – tehát egy kicsit varázsló...

A taktikai irányítás nem merül ki az elõzetes megbeszéléseken, hiszen a legtöbb edzõ a mérkõzés közben folyamatosan irányít. Van aki szóval, bekiabálással, van aki egyezményes gesztusokkal, vagy – mint az olasz Giovanni Trapattoni – füttyjelekkel. A csapatkapitány az edzõ meghosszabbított keze a pályán taktikai szempontból is – õ az, aki kritikus helyzetben váltásra ösztönzi társait, vagy a pálya szélérõl újabb utasítást kér az edzõtõl. Ezért is szükséges, hogy a csapatkapitány bírja az egész csapat bizalmát, és ha kell, vitás kérdésekben közvetítõ legyen a mester és a játékosok között.

Vitatható pszichológiai szempontból a célprémium elõzetes beigérése. (Persze igazi profiknál nem okozhat gondot). Elõfordulhat ugyanis, hogy ha nagy pénz lebeg a játékos elõtt, a nagy akarásnak nyögés lesz a vége. Nem szerencsés az sem, ha nem szabnak gátat az idény közbeni szerzõdés-tárgyalgatásoknak. Ha ugyanis egy futballista állandóan azzal foglalkozik, hogyan adja el magát a következõ szezonra, nem csupán dekoncentrált lesz, hanem még kímélni is fogja magát, nehogy egy sérülés keresztülhúzza a számítását. 1958-ban Altafini azért került ki a késõbbi világbajnok brazil csapatból, mert már a torna idején arra figyelt: elõnyös szerzõdést tud-e kötni a Milannal.

Csapathûség, nemzeti szinek? A mai világban talán kicsit anakronisztikus ezekre hivatkozni, de aligha lehet mindegy egy játékosnak, hogy minden második héten a Bernabeu-stadionban, a Parc des Princes-ben, a Wembley-ben, a San Siróban vagy az Üllõi úton játszhat. A nemzeti válogatottak sikere pedig a nemzet önbecsülésének része. Elég arra gondolni, milyen hatást váltott ki az 1954-es NSZK-magyar döntõ a két országban – a németeket a nácizmus bukása után elõször tapsolta meg a világ –, de Franciaország sem érezte magát Napoleon óta oly dicsõnek, mint amikor Platiniék megnyerték az EB-t.

A pszichológia része az is, hogy nincs jó csapat nyerõ emberek nélkül – akik nem feltétlenül a legnagyobb sztárok, a legtechnikásabb játékosok. Õk azok, akik magukkal húzzák a csapatot, példát mutatnak, nem engedik meg a megadást. A magyar labdarúgás egyik rákfenéje, hogy hosszú évek óta nincsenek ilyen nyerõ embereink. Még a legnagyobb tehetségek is megbénultak, görcsössé váltak a nagyobb ellenfelekkel szemben, és inkább kerékkötõi lettek a játéknak. Pedig a profi világban okozhatnak meglepetést kiscsapatok is, mint például a Casino Salzburg, amelynek tagjait inkább feldobta, hogy az UEFA-kupa döntõben a Bajnokok Ligája legjobb 16 csapata közé kerülhettek. 1985-ben a Videoton diadalmenetét éppen határtalan hitének, lelkesedésének köszönhette – különben hogy verhették volna ki az európai sztárokkal teletûzdelt Dinamo Zagrabot, a Paris-St-Germain-t, vagy a Manchester Unitedet? Ugyanakkor számtalan példa van magyar kupacsapatoknál arra, hogy eleve feltett kézzel mentek ki a pályára, azzal a céllal, hogy minél kisebb vereséggel ússzák meg a meccset. Ilyenkor szoktak bekövetkezni az öt-hat gólos katasztrófák.

Nem kis segítség a csapatnak, ha tudja: jóban-rosszban kitartó közönsége van. Közhely, hogy a Ferencváros 12. játékosa a Fradi-publikum. Az Üllõi út ezért oroszlánbarlang a legnagyobbak szemében is.

Ha a foci pszichológiájáról van szó, nem lehet nem szót ejteni a sajtó szerepérõl. Az újságírók természetüknél fogva kiváncsiak, lesik a szenzációt, a botrányt, a zaftos címlapsztorit. És általában igen kritikusak – ritkán dícsérnek, igaz, akkor nagyon, és annál többet kötözködnek, fanyalognak. Edzõk, játékosok vérmérsékletüktõl függõen állnak hozzá a sajtóhoz. Van, aki duzzog, és nem áll szóba az újságírókkal (ez a profiknál megintcsak ritkán elképzelhetõ, mivel a legtöbb szerzõdésben még a nyilatkozási és autogramm-adási kötelezettség is benne van), van, aki az újságok hasábjain kezd el veszekedni, de vannak, akik derekasan állják a sarat. Például a német Berti Vogts-ot nem tudták kikezdeni az 1994-es vb kudarca miatt. Nálunk azonban elég gyakori, hogy az edzõ, a kapitány még azt is a rosszindulatú újságíróra fogja, ha a játékosnak nincs egy értékelhetõ mozdulata a meccsen. Kétségtelen, hogy a futballista is ember, és akárcsak a színészt, érzékenyen érintheti alakításának bírálata. Az azonban komoly játékosnál nem elképzelhetõ, hogy valaki azért “bénul meg” a pályán, mert rosszat írtak róla az újságban. Ráadásul a sajtónak mindig vannak “kedvencei”, akiknek sokmindent elnéznek, és vannak olyanok, akik valami miatt nem élvezik kegyeiket. Ma már klasszikus történet, hogy a magyar örökös gólkirályról, Deák “Bambáról” egy tudósító így írt: “Deák hat gólján kívül semmi sem csinált”. Egy “közszereplést vállaló” egyénnek azonban számolnia kell azzal, hogy nem szeretheti mindenki, és ez nem befolyásolhatja teljesítményét.